Hej, Gerzson, Gerzson (1941)



Héj, Gerzson Gerzson!..

Írta: Szilárd János

 Reggel valami bosszúság ért, egész nap morogtam, dohogtam és már utálni kezdtem magamat, annyira
kiállhatatlan voltam. Amidőn nyílt az ajtó és kisebbik lányom belépett a szobába, persze lábujjhegyen. Háttal nekitámaszkodtam az ajtónak és csöndben várt, hogy mikor méltóztatok rákiáltani.

Megtörtént.

- Mit akarsz?! . . .

Katyi szippantott és kezdte:

- Apikám, egy fiatalember akar beszélni veled .. .

Felálltam és nagyot fújtam.

- Fiatalember? . . .
- Fiatalember . . .

Hát nem felháborító? Én ma ballábbal keltem és egy fiatalember akar beszélni velem! Ha költő és kéziratot hozott, ember úgy még nem repült!...
- Baglyas?
- Nem baglyas, apikám. Nagyon rendes és nett fiú . . .
- Nincs a kezében papírtekercs?
- Nincs, apikám! . . .
- Hát akkor nem bánom, engedd be, - szólítani és elhelyezkedvén az Íróasztalnál, lehetőleg zord és harcias arcot iparkodtam ölteni. Elvégre a modem költők között olyan is akadt már, aki nyiratkozik . . .



A fiatalember belépett. És zavartan körülnézett. Valóben rendes és nett fiú volt minden tekintetben, akin már az első pillanatra látszott, hogy pem fűtik irodalmi ambíciók. Ez a gyerek, csak a vak nem látja, most jöhetett fel, valahonnan a vidékről, talán egy öreg, birsalmaszagú kúriából, talán egy fehérre meszelt intézői lakból, az sem lehetetlen, hogy valamelyik repkényes erdészházból, ingét és ruháját s a kabátja felső zsebében a parádés keszkenőjét hallatlan gonddal és szeretettel az édesanyja vasalta, cipőjét, mielőtt elindult
volna, éjszaka és titokban a testvérkéje glancolta, az arany óraláncát, amely bizonyára féltve
őrzött családi ékszer, - hogy végszükség esetén lehessen mit zaciba vágni, - az édesapja adta neki, igen, ez a gyerek most vidékről jön . . . ismerem, nagyon jól ismerem már ezt a típust, a névtelen álláskereső szobrát róla lehetne megmintázni ... és most protekcióért jelentkezik . . .

Hát nem hallatlan? Én ma ballábbal keltem és egy fiatalember protekcióért jelentkezik! . . .
A minden tekintetben rendes és nett fiatalember valami egészen különös és bizalmas mosollyal az arcán percekig küzdött a zavarával, aztán közelebb lépett, párszor esetlenül meghajolt s így szólt:
- Ugy-e . . . nem ismer, János bácsi? . . .

Magamba:
- Öreg trükk ez már, fiatalúr. Hogy jó színész vagy, annyi bizonyos. Életedben először látsz és:

János bácsi ...

Azt mondtam hát neki hivatalosan és szárazon:

- Kihez van szerencsém?
A gyerek fülig elpirult. De rögtön utána büszkén felragyogott az arca s a meghatottságtól fényesek lettek a szemei.
- A Levizsénszky Róbertnek vagyok a fia, kedves János bácsi! - mondta. - A Levizsénszky Róbertnek vagyok a fia! . . .
Itt hirtelen elcsuklott a hangja s a szorongásnak akkora várakozásával nézett rám, hogy éreztem: ha én most azt mondom, hogy végtelenül sajnálom, de én a Levizsénszky Róbertét nem ismerem, ez a gyerek itt hal meg rémületében . . .


* * *


És ekkor . . .

És ekkor fordult velem egyet a világ és az emlékezet messzi és ködlepte tájain felbukkant előttem egy másik nett és minden tekintetben rendes gyerek . . .

Ez a gyerek én voltam ennekelőtte sok-sok esztendővel, amikor felvidéki szükebb hazámban a csehek internáltak és én megszöktem. Nem kockáztattam ugyan sokat, mindössze ezt a kákabélű kis magyar életemet, mindazonáltal - töredelmesen bevallom - nagyon féltem és Lévától Ipolyságig ismerős kúriától ismerős kúriáig, rokontól rokonig és baráttól barátig tettem meg az ötvenkilóméteres távolságot, persze mindig úttalan utakon és éjszaka . . .

Nem nevezem meg azt a községet, ahol történt, de megtörtént, (hogy éjnek idején bekopogtattam ott egy földbirtokoshoz és igen előkelő úrhoz, akit jóllehet nem ismertem személyesen, de annál többet hallottam róla édesapámtól, hiszen a magyaróvári gazdasági akadémián együtt ették nagy-kanállal a tudományt és még nagyobb kanállal az ifjonti lumpolgatásokat valamikor.


- Héj, a Gerzson! . . .
(Mondjuk, igy hívták.)
- Héj, a Gerzson! ... - kezdte mindig a magyaróvári gyöngyéletről való szabadelőadásait édesapám . . . Édesanyám sokkal jobban féltett engem, mint ahogy németül beszélt, ezért hát ilyenkor megcsóválta a fejét és hogy ne értsem, amit mond, közbeszólt:

- Sie soll ihn nur tanirtani! . . .

Hát bizony Gerzsonról, mint a magyaróvári aranyifjuság hajdani legendás fenegyerekéről, a nagy gavallérról, a jó cimboráról, a minden kopé- ságok értelmi szerzőjéről, a párbajhősről és hírhedt verekedőről, a mosonmegyei leányok, cigányok és menyecskék bálványáról, s az ifjú férjek és a lányos mamák rettegett mumusáról édesanyám erélyes tiltakozásai ellenére annyi minden szép és lelkesítő történetet hallottam édesapámtól, aki az effajta szabadelőadásoknak utolérhetetlen mestere volt, hogy Gerzson alakja idővel a férfi- de annak olyan gigászi méretű szimbólumává nőtt lelkemben, hogy a lába összezúzott pezsgőspoharakon és meghasadt asszonyi sziveken járt s a pörge kis gazdászkalapja és rajta a vaddisznó-sörte a felhőket horzsolta képzeletemben . . .



Hogyne lettem volna hát megilletődve s a szivem fenekéig megrendülve, amikor a sors kegyetlen játéka, a vaksötét éjszaka, a vigasztalanul szakadó őszi eső és a halálfélelem bekergetett a Gerzson falujába s én attól a gondolattól, hogy pár perc múlva szemtől-szembe állok vele és jó apám ifjúkori legjobb barátját ... a Gerzsont, héj, a Gerzsont! . . . megismerhetem, lüktető halántékkal s a boldog várakozás kótyagos izgalmával dobtam át magam a kőfalon . . .


A csehek akkor már minden felvidéki kúriát figyeltek, vigyázni kellett . . .
Átdobtam magam a kőfalon s az orgonabokrok ázott avarján süppedezve, megindultam a lehunyt ablakszemekkel szunnyadó kúria felé . . .

Hát itt lakik a Gerzson . . . Igen, itt lakik a Gerzson . Egészen ilyennek képzeltem . . . Az orgonabokrokból kilépve, száraz talajra értem, apró fehérre mosott, úri kavicsra . . . Istenem, amikor itt Gerzson egy-egy szép és finom dámával sétál a karján, mily kedvesen muzsikálhatnak ezen a kavicson a lépteik ... a tornác előtt gondozott virágágy, a közepén . . . erről szakit vérpiros virágot a kedvesének . . . búsongva hervadozó kána indikák ... a tornác most üres és mindössze egy cirokseprű ődöng a sarokban, de nyáron itt húzza a cigány, itt durran el az első pezsgős üveg és itt csattan el az első csók . . . héj, Gerzson, Gerzson, mekkorát fogsz te nézni és utána mekkorát fogsz kurjantani, ha elébed állok, és azt mondom: én ennek és ennek a fia vagyok?!...


Már ott álltam a tornácon és azon töprengtem, illik-e ilyenkor egyáltalában bezörgetni? Gerzson előkelő úr, ismeri az etikettet és betartja, az új nemessel glasszékesztyűben fog kezet, a polgártárssal szarvasbőrkesztyűben és okvetlen bivalybőr kesztyűt húz, ha az illető polgártárs gyanús, vagy bevallottan zsidó . . . vájjon mit szól majd hozzá, ha ilyen szokatlan időben és ilyen lomposan . . . bedisznitottam magam a kőfalon kegyetlenül. . . bezörgetek? . . .

Hogy mit szól hozzá? . . .

Nevetséges! . . .

Ha megmondom neki hogy kinek vagyok a fia és a csehek elöl menekülök nyakamba ugrik, feldob a levegőbe, kurjant és összecsókol...


Héj, Gerzson, Gerzson! . . .

Odaléptem a kétszárnyra nyíló hatalmas tölgyfa ajtóhoz és rádöngettem.
- Dörr... dörr ... dörr!... - szólt az ajtó s mintha az egész ház egyetlen óriási koporsó lett volna, amelyre rögök hullanak, visszhangozta...


Vártam . . .
Hm . . .


Hogy milyen buta némelykor az ember. Rádönget valaki az édesapja legjobb barátjának az ajtajára és hulló rögök alatt egy dübörgő koporsót vél hallani . . . Pedig csak alszik. Mélyen alszik. Rettentő egészséges és erős ember, talán ivott is az este, alszik. Héj, Gerzson, Gerzson, te egyszer - nagy zakatolás volt előző estje - rádöngettél Magyaróváron az apám ajtajára és mikor apám csak nem akart felébredni, nekivetetted az ajtónak a behemót válladat és mondván, hogy hóóó-rukk! . . . egyszerűen besétáltál . . .

Hát mit gondolsz, Gerzson? Azért, mert most módjára a csehek elől szaladok, nekem talán kócmadzagból vannak az izmaim? . . .
Végigtapogattam a sötétségben a tölgyfaajtót s kerestem a kilincset, vagy valami barázdát rajta, hogy legyen hol nekivetni a vállamat, ha majd rugaszkodom, aztán hóóó-rukk! . . . s a nagy recsegésre egyszercsak megszólal odabenn egy szépen zengős, mely férfihang:
- Ki bolondult meg, hékás?! . . .

Forrón feldobogott a szivem az örömtől, hogy yégre hallom már azt a hangot, amely édesapám szerint udvarlás közben a macska dorombolásához és nótázás idején a gordonka búgásához hasonlatos és már majdnem elkiáltottam magamat, hogy: én amidőn a kulcs kétszer megcsikordult a zárban s agy viharlámpással a kezében kilépett a tornácra ...

Gerzson . . .

Őt is egészen ilyennek képzeltem . . .

Szép szál, karcsú, s mindamellett vállas és ijesztően izmos legény volt Gerzson, igaz, hogy már öreg legény, mert a halántékán őszült s a homloka is hátrább húzódott kissé a kopaszodástól. De arcán s a szemei mérhetetlen nyugalmában nyomát sem láttam a borban és csókban elviharzott emberöltőnek, igen, ez a remekbe szabott magyar ur még ma is összezúzott pezsgőspoharakon és meghasadt asszonyi sziveken járkál és ha felteszi a pörgő kis gazdászkalapját, a vaddisznó-sörte a fellegeket verdesi . . .

Ó Gerzson, Gerzson, mekkorát fogsz te most kurjantani, ha megmondom, hogy a legjobb cimborád fia vagyok! . . .



Álltunk és bámultunk egymásra. Kint zúgott az eső és mintha valahol messze egy házat, egy birtokot, vagy egy országot árvereztek volna, vigasztalanul dobolt a kána indika fonnyadó levelein és beim a sötét tornácon vergődve égett Gerzson kezében a viharlámpa...
Leküzdöttem meghatottságomat és előreléptem.

- Ugy-e . . . nem ismer, Gerzson bácsi?! . . .

Gerzson bácsi most összeráncolta kissé a homlokát és azt mondta úgy hivatalosan és szárazon:
- Kihez van szerencsém? . . .


Éreztem, fülig elpirulok. De aztán megcsendült .bennem egy drága hang, amint a magyaróvári gyöngyéi étről szabadelőadások keretében számol be nekem, kibuggyant a könnyem és lelkesen felkiáltottam:

- Tudja-e, kinek vagyok a fia, Gerzson bácsi?! . . .
És megmondtam . . .

- Hm ... - szólt Gerzson bácsi . . .
S miközben én a szorongásnak és a félelemnek halálos gyötrelmével vártam, hogy kurjantson, megöleljen és a levegőbe kapjon, ő két ujja közé fog la a homlokát és gondolkozott . . .

Aztán nyugodtan és kimérten igy szólt:
- Nagyon sajnálom ... én azt az urat nem ismerem . . .



Hogy ekkor mi történt, arra már csak úgy halványan és homályosan emlékszem . . .
Szó nélkül sarkonfordultam és kiléptem a szakadó esőbe . . .
És ott leltem magam egy pocséta közepén, halálosan fáradtan és halálosan nyomorultan vánszorogva a felázott országúton . . .
Már nem bántam, ha a csehek elfognak . . .


* * *


És most itt áll előttem ez a gyerek. Hogy kedves János bácsi, én a Levizsénszky Róbertnek vagyok a fia . . .
Hát nem hallatlan?! Én ma ballábbal keltem és azon törjem a fejemet, vájjon a Levizsénszky Róberttól hol és mikor lumpolgattam életemben?!...

Ránéztem a kis vendégem lángoló arcára és rémülten könyörgő szemeire és . . .

- Úristen! ... - nyilait belém valami névtelen fájdalom. - Hiszen ez a gyerek én vagyok. .. És én most a Gerzson bácsi tornácán állok!...
És ha én most azt mondom, hogy végtelenül sajnálom én Levizsénszky Róbert urat nem ismerem, ez a gyerek sarkonfordul s a szégyen és a csalódás félőrületében vánszorog el innen! . . .


Két ujjam közé szorítottam hát a homlokom és gondolkoztam. Aztán . . . mintha most gyulladtak volna ki fejemben azok az ismeretlen és duhaj magyaróvári éjszakák . . . szétcsaptam a két karomat és nagyot kurjantottam:
- A Levizsénszky Róbert! ... A Robi! ... A Robi! . . .



És egy vadidegen ember, akiről még ma se tudom, ki fia, ki borja, boldog és büszke sirással ott pihen a mellemen...


Mert vannak szent hazugságok ebben az életben amiket nem tilt, sőt, egyenesen megparancsol nekünk a jó Isten...




(Megjelent: Szentesi Napló - 1941.karácsony, 12-13.oldal)


- © All Rights Reserved! - Szentes Gerzson Péter